Ez a fiatalember, Mikiya Kokutou, középiskola óta a barátom volt. Legalábbis így emlékszem rá. Az emlékeim kissé homályosak mostanában.

Manapság az aktuális trendek és a modellek, akikre mindenki hasonlítani akar, olyan gyakran változnak, hogy az embernek pislantani sincs ideje. Így hát ritkaság olyan embert találni, mint Mikiya, aki nem volt hajlandó változtatni diákos megjelenésén. Nem festi a haját, és nem növeszti addig, amíg kezelhetetlen káosz nem lesz belőle; nem barnítja a bőrét, és nem visel ékszereket; nincs mobiltelefonja, és azt az egyszerű örömöt se engedi meg magának, hogy más nőkkel flörtöljön. A viselkedése azon emberekéhez hasonló, akiket inkább angol vasútállomásokon lehet látni – legalábbis ezt az érzést kelti bennem. 170 cm-es magasságával, tapintatos viselkedésével, és nagy, fekete keretes szemüvegével tökéletesen beleillik a képbe. Nem az a fajta ember, aki után megfordulsz az utcán, de ez elsősorban a saját hibája; ha venné a fáradtságot, hogy szépen felöltözzön ahelyett, hogy minden nap ilyen komor, fekete ruhákban járjon, akkor még jól is nézne ki.

- Shiki, figyelsz te rám? Ma is találkoztam az anyáddal. Azt mondta, hogy nem igazán beszéltél velük azóta, hogy két hónappal ezelőtt hazaengedtek a kórházból. Legalább egy kis időre beugorhatnál a Ryougi Birtokra, nem gondolod?

- Hmm? – válaszoltam kedvtelenül – Nem mintha akármi keresnivalóm lenne ott.

- Ugyan már, nem gondolod, hogy lassan ideje lenne megbeszélni a dolgokat a szüleiddel? Már két éve történt, és azóta sem beszéltél velük.

- Semmi szükség értelmetlen hazatelefonálásokra és felesleges beszélgetésekre, úgyis csak távolabb kerülnénk egymástól. Még mindig nem tűnik valósnak nekem. Túl korán lenne, hiszen nemrég kerültem csak ki a kórházból. Úgy értem, hogy veled is furcsa még beszélgetni; mi történne akkor, ha azokkal az idegenekkel kellene beszélnem?

A türelmem kezdett vészesen fogyni. Bárcsak hagyná ezt a témát.

- Tudod, a dolgok nem fognak jobbra fordulni, ha továbbra is így viselkedsz. Sem neked, sem a szüleidnek nem jó az, hogy ilyen közel laktok egymáshoz, és mégse beszéltek.

A hirtelen ért kritika miatt összeráncoltam a szemöldökömet. Mi is pontosan a baj vele? Egyáltalán nem illegális az, ami köztem, és a szüleim között van. Csupán annyi történt, hogy egy autóbaleset miatt elvesztettem az emlékeimet. A törvény és a vérünk értelmében családnak számítunk, szóval nem értem, hogy miért kell erről beszélnünk.

Mikiya folyton más emberek magánélete miatt aggódik, viszont számomra ez teljesen feleslegesnek tűnik.